Rembrandt, a holland aranykor legismertebb művésze (sőt, az egyik legismertebb európai művész), igencsak termékeny volt, összesen körülbelül 300 festménye maradt fenn, amiből kb. 50 önarckép (nem számítva az egyéb műveket, mint rézkarcok, grafikák stb.) – akkor is, ha a kortársaihoz képest viszonylag sokáig élt (63 évet), ez rengeteg. Már viszonylag fiatalon jelentős szakmai sikereket könyvelhetett el, viszont nem élt valami spórolós életet, sok értékes műtárgyat vett, végül szegényen halt meg és jelöletlen sírban fekszik.
Érdekes kérdés lehet, hogy miért készít valaki olyan sok önarcképet (összesen kb. százat, nem csak a festményeket számítva – tehát a kb. negyven évi pályafutását számítva juthatott minden évre átlagosan 2-3). Mert fél az öregedéstől, vagy a haláltól, és ennyire szeretné, hogy fennmaradjon az utókornak? Vagy hogy így népszerűsítse magát, minél előnyösebb színben tüntesse fel magát? Rembrandtnál a fő motiváció az önarcképek mögött többnyire sokkal inkább valamilyen introverzió volt, sokkal inkább magát kutatta, szerette volna megismerni, mint mások előtt mutogatni. Kicsit úgy működhetett ez nála, mint a pszichodráma ma – hogyan tudjuk a művészet eszközeivel jobban megismerni magunkat, látni vagy láttatni magunkat, különböző szerepekben, beállításokban és életszakaszokban. Vagy a szerepjáték:
Azt is tanulságos vizsgálni, hogy ahogy idősödik, hogyan változik az önmagáról alkotott kép:
Fiatalkori önarckép (1629)
Ez az egyik legkorábbi (23 éves korában készítette), viszont máig is híres önarcképe. Kis méretének (15,5 x 12,7 cm) teljesen prózai oka van, fiatalkorában még nem tudott nagy vásznakat vásárolni, ezért a legtöbb korai képe ilyen kicsi. Egy kócos, egyszerű öltözetű srácot látunk, aki szemmel láthatólag szándékosan állítja be így magát (a Csóró Bohém Művész), és ügyel arra is, hogy az egész kép a spontaneitás, könnyedség, lazaság látszatát keltse. Későbbi képein már sokkal direktebb módon pózol – például 2 évvel később:
Önarckép keleties öltözetben, kutyával (1631)
Ez az egyetlen fennmaradt egész alakos önarcképe, amin keleties öltözetben, egy Oroszlánra Fésült Pudlival mutatja magát. Tehát nem csak ő, hanem még a kutya is jelmezt visel. A kutya méretére az oroszlánkodás nem lehet mentség, mert azért megnöveszteni nem tudhatta ekkorára, itt be kell vallanunk, hogy Rembrandt bizony elbénázta ezt a képét. Röntgenfelvételen ugyanis látszik, hogy az a kutya utólag került oda, mert véletlenül túl nagy lábakat festett magának. Még a legnagyobbak is tévedhetnek.
Önarckép Saskiával (1635 k.)
A képen a festő és felesége, Saskia látható, elegáns ruhában, épp önfeledt bulizás közben. Egy címváltozata „A tékozló fiú a bordélyban”, eszerint a feleségét egyúttal kurvának is beállítja, akinek a szolgáltatásait ő boldogan veszi igénybe (erre az erotikus mozdulat is utal).
A festő önarcképe harmincnégy éves korában (1640)
Itt már egy sokkal komolyabb önarcképet látunk. Ezen is beöltözött, mint a kutyáson, egy olyan ruhába, ami akkoriban egyáltalán nem volt jellemző viselet Hollandiában, hanem már 100 éve kiment a divatból. Viszont itt sokkal komolyabban megy a szerep- vagy identitáskeresés, nem csak játékból vagy magamutogatásból.
Önarckép hatvanhárom évesen (1669)
Életének utolsó évében, csak 1669-ben öt festményt is készített magáról. Mindegyiken egy megkeseredett, fásult, fáradt öregember néz ránk. Ezt valószínűleg az őt ért tragédiák okozták – azok után, hogy mind a három gyereke meghalt a születés közben, csak a negyedik, Titus élte meg a felnőttkort, akinek születése után nem sokkal anyja, Saskia szintén meghalt. Rembrandt ezután együtt élt Titus nevelőnőjével, akivel azonban igencsak csúnyán végződött a kapcsolat. Következő szeretőjétől, Hendrijkétől született egy törvényen kívüli lánya is. Azonban Rembrandtnak túl kellett élnie mind Hendrijke, mind Titus halálát, csak törvénytelen lánya, Cornelia élte őt túl.