Címkék
Nem létező emlékek
02 hétfő nov 2015
Posted szürrealizmus
in02 hétfő nov 2015
Posted szürrealizmus
inCímkék
26 szerda aug 2015
Posted Holland arany évszázad
inIfj. David Teniers: Lipót Vilmos főherceg műgyűjteménye (1651)
Néha szeretnék abban a korban élni, amikor a mindenkori Baán Lászlók úgy vezetik a nyilvántartást a múzeumban lévő műtárgyakról, hogy szépen lefestik mindet egy kompozícióba. Aztán ezt a dokumentáción túl marketingcélokra is fel lehetne használni, hogy aki látja a festményeket bemutató festményt, az elképedjen, hogy “húú, itt mennyi jó kép van, akkor az egy nagyon nívós gyűjtemény lehet, mindenképp meg kell néznem!”. De akkor hol legyen az az egy, minden művet bemutató nagy kép? A gyűjteményben? Attól tartok, az nem sokat ér, mert azt ha már valaki látja, akkor ott van, tehát látja a képen szereplő képeket is. Különben is, most zárva a Szépművészeti, nincs hova rakni az összegző festményt. Vaagy… Pont jó így, amíg nincs nyitva, éppen amiatt lehetne a Nemzeti Galériában bemutatott szerencsétlen 60 mű helyett 60 Baán László által megfestett összegző nagyképen bemutatni a többezer szépművészetis műtárgyat! Mindjárt szólok is neki, hogy ilyen hasznos és progresszív dolgokkal is foglalkozhatna a Liget Projekt helyett. olvasásának folytatása
31 péntek Júl 2015
Posted magyar művészet, szecesszió
inCímkék
Rippl-Rónai József: Lajos és Ödön (1918)
Két testvér, megint a hasonlóságok és a különbségek, aminek már maga a téma önmagában is szimbóluma lehet. Hiszen amint meglátunk egy testvérpárt, rögtön elkezdjük őket összehasonlítani, nem? “Le sem tagadhatnák egymást”, vagy “ki gondolná, hogy…”. És még érdekesebb tud lenni ennek a gondolatmenetnek a (tényleg zseniális) művészi bemutatása. olvasásának folytatása
10 szombat jan 2015
Posted kortárs művészet
inFernando Botero: Önarckép (1992)
A 82 éves kolumbiai művészt (saját meghatározásában: „a legkolumbiaibb kolumbiai művész” – ki tudja gyorsan egymás után háromszor kimondani?) a legismertebb élő latin-amerikainak tartják a szakmájában. Festményei, szobrai és rajzai nemzetközileg ismertek, és a legnagyobb múzeumokban és magángyűjteményében megtalálhatóak.
Gyerekkorában nem igazán volt alkalma a művészettel közelebbről is megismerkedni, stílusának kialakításában leginkább a koloniális latin-amerikai barokk templomok és szülővárosának mindennapi életképei inspirálták. Leginkább innen eredeztethetőek bohókás, kövér, esetlen figurái, amelyekkel célja többnyire az (ön)irónia kifejezése. Ugyanezek a vonások figyelhetőek meg a portréin kívül a csendéletein, tájképein, vagy festmény-átértelmezésein is:
Csendélet zöld levessel (1972) – hát igen, az állatábrázolás talán nem az erőssége…
Mona Lisa 12 évesen (1978) – miért, ki tudja, hogy nem így nézett ki kiskamaszként?
Egyébként ezt az ironikus ábrázolásmódot nem csak kedélyeskedésre vagy viccelődésre használja, például készített egy sorozatot az Abu Ghraibről is, ahol az iraki háború során, 2003-ban az amerikai katonák és CIA ügynökök brutálisan kínozták hadifoglyaikat. Amikor ez kiderült, hatalmas botrány lett az ügyből, és Botero is kifejezte felháborodását, a maga sajátos módján. (A CIA mindenféle emberi jogot semmibe vevő vallatási technikáiról a mai napig is derülnek ki nemzetközi felháborodást keltő részletek, nem csak Abu Ghraib-bel kapcsolatban.)
A fenti önarcképén matadorként ábrázolja magát, ami nem is egy távoli fantáziálás a részéről, mert tényleg majdnem az lett – a nagybátyja 12 évesen matadoriskolába iratta, csak hát az elég félelmetes volt neki, nem fejezte be, hanem elmenekült. Ez a festmény is egyike volt azoknak a műveknek, amelyeket 2011-ben a Szépművészeti Botero-kiállításán bemutattak. A kiállítás elején a művész hozzájárult, hogy addig itt maradjon letétben, amíg a múzeum nem talál szponzort a megvásárlására, majd a kiállítás vége felé nagyvonalúan úgy döntött, odaadja ingyen a múzeumnak az 1 millió euró értékű művet. Úgyhogy azóta is ott van, az alagsorba vezető lépcsősor fölött.
28 vasárnap dec 2014
Címkék
Sebastiano del Piombo: Férfiképmás (1515)
Jó, ez „csak” egy tipikus itáliai érett reneszánsz portré – emberrel (aki már világi személy is lehetett, ha eleget tudott fizetni), tájjal, sfumatóval. Már fontos volt az is, hogy az ábrázolt személyiségét is megmutassák, ne csak egy attribútumot odarakva érzékeltessék azt, hogy kiről van szó. Ez a nemes például kifejezetten beképzeltnek, gőgösnek tűnik, aki egyébként szemmel láthatólag nagyon büszke arra, hogy tud olvasni, tehát fontos és művelt ember.
A kép a XIX. század végén került az akkor még Országos Képtár gyűjteményébe – körülbelül egy évtizeddel később megépült a Szépművészeti Múzeum, azóta pedig ott van. A Képtár igazgatója ekkor Pulszky Károly volt, ő vette ezt a festményt is egy milánói árverésen. Azonban nagy képtárépítő álmának megvalósítása érdekében elsunnyogta Wlassics Gyula (az akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter, akinek Pulszky elszámolási kötelezettséggel tartozott) előtt azt a tényt, miszerint az akkor Raffaellónak tulajdonított festmény szerzőiségét már mérvadóbb szakirodalmak elkezdték kétségbe vonni. Wlassics kikötötte, hogy csak akkor veheti meg, ha ez a kérdés tisztázott, és a kifizetésekkel rendesen elszámol, ennek ellenére Pulszky a miniszter engedélye nélkül irdatlan nagy, „raffaellónyi” összeget fizetett érte, közpénzből. Hamarosan kiderült, hogy biztosan nem Raffaello, hanem del Piombo (azért ő sem volt egy senkiházi szobafestő, kifejezetten nagy hatással volt pl. Raffaellóra is), meg hogy elég zavarosan mentek a számlázások is, Pulszky tovább sunnyogott, hatalmas botrány lett az ügyből, eljárás is indult ellene. Ez valószínűleg nem az enyhítő tényezők közé sorakozott fel a szifilisz miatt kialakult, egyre súlyosabb elmezavarában, idegösszeomlásában, majd pár évvel ez utáni öngyilkosságában. (Hát igen, ekkoriban még a legnagyobb síbolások is lelkiismerettel és jóindulattal voltak kikövezve…) Ezt egyébként apukámtól tudom, és még többet is tudnék, ha emlékeznék a teljes könyvre kívülről:
(Szerintem a könyv még szebb is, mint a festmény.)