Címkék
Nem fogod kitalálni, kinek köszönhető a blog újraindítása
29 hétfő aug 2016
Posted Romantika
in29 hétfő aug 2016
Posted Romantika
inCímkék
05 szombat Sze 2015
Posted Romantika
inCímkék
Eugéne Delacroix: Algíri nők (1834)
Delacroix nemcsak az orientalizmus fő képviselője és terjesztője volt, de új értelmet is adott a romantikus művészetben elterjedt orientalista eszménynek – lehetősége adódott, hogy az “egzotikus, nemes vademberek”-ről ne csak ábrándozzon és olvasgasson, hanem marokkói utazásai során közelebbről is megismerhette az arab kultúrát. Úgy, mint Gauguin, ő is részben a francia civilizáció és városi lét elől menekült keletre, csak Delacroix kicsit szisztematikusabban, tervezettebben tette ezt. olvasásának folytatása
18 kedd aug 2015
Posted Romantika
inCímkék
Caspar David Friedrich: Vándor a ködtenger felett (1818)
Friedrich bármelyik festménye láttán egy magát kicsit is komolyan vevő gót/szerepjátékos/nihilista/keresztény rocker/fantasygiccsfestő elsírhatja magát. Tulajdonképpen ő is lehet mindezen irányzatok alapja és etalonja, nélküle valószínűleg egyik szubkultúra sem úgy nézne ki, ahogy. olvasásának folytatása
25 szerda Már 2015
Posted Romantika
inThéodore Géricault: A Medúza tutaja (1819)
Géricault is a romantika úttörői közé tartozott, a nagy patetikus drámák izgatták is a fantáziáját, úgyhogy biztosan nagyon örült a Meduse hadihajó tragédiájának és az azt követő társadalmi botránynak, majd végül megfesthette élete fő művét, és egyben a francia romantika emblematikus alkotását. Merthogy ennek a képnek az előzménye egy igaz sztori, 1816-ból: a hajó megfeneklett Mauritánia partjainál, majd a heroikus és nemeslelkű kapitány jól cserben hagyta 147 fős legénységét (közülük 1 nő – neki eleve jó lehetett a hajón…) egy irányíthatatlan és ellátmány nélküli tutajon. Ja, illetve volt ellátmány, víz helyett bor, úgyhogy már az első éjszakán húszan meghaltak az összetűzésekben. 13 napig senki nem jött a segítségükre, ezalatt szinte mindenki meghalt, aki pedig nem, az is teljesen kiszáradt ekkorra és kannibalizmusból tartotta életben magát (összesen 15-en). A maradék 15 ember is úgy élte túl az utolsó 5 napot, hogy a legerősebb ember elhatározta, hogy a még életben maradt gyengéket és sebesülteket a vízbe dobják. Igen.
Az esetből nemzetközi botrány lett, és a közvélemény az inkompetens kapitány kinevezésével a nemrég helyreállított monarchiát és a királyt hibáztatta – akkor is, ha neki valójában semmi beleszólása nem volt az ilyesmikbe. A kapitányt bűnösnek találták és halálra írélték, ennek ellenére végül csak 3 évet ült börtönben.
Géricault 25 évesen festette ezt a minden tekintetben monumentális képet (5×7 méteres, a Louvre-ban tessék keresni), miután személyesen felkereste a túlélőket. Azt a jelenetet ragadta meg, amikor a hajótöröttek megláttak egy hajót a horizonton, aminek azonnal megpróbáltak jelezni. A hajó eltűnt, amire a beszámolók szerint a hatalmas öröm végtelen gyászos érzésekbe fulladt, viszont 2 óra múlva visszatért és felszedte őket. A festményen én 18 embert számoltam össze, úgyhogy könnyen lehet, hogy a hajó távozását hárman nem bírták már idegekkel…
A festő még a történeten kívül is rendkívül körültekintő előtanulmányokat végzett a műhöz, például kórházakat meg hullaházakat látogatott, ahol tanulmányozta a hullákat és a haldoklókat a pontosság érdekében. A kompozíció is alaposan kidolgozott, az egészet két piramisforma köré rendezte – a sárga pont pedig a megmentő hajót jelöli:
Nagyon figyelt a drámai, a tragédiához illően komor és sötét színhasználatra, a naturalista hús-színekre – ebben leginkább Caravaggio követője volt ő is, bő kétszáz évvel az itáliai halála után (ennyit a divatról). Egyedül a közeledő hajó felől érkezik valami egészen transzcendens fény, ami tükrözheti azt a reményt, amit a hajótöröttek érezhettek, kontrasztban a tutajon való hánykódás brutális realitásával.
23 hétfő feb 2015
Posted Romantika
inCímkék
Francisco de Goya: José Antonio, Marques Caballero képmása (1807)
Goyát leginkább a francia-spanyol szabadságharcos műveiről ismerjük – szokták azt is mondani, hogy senki nem adja vissza olyan élethűen a háború borzalmait, mint ő. Itt viszont egy olyan férfi látható, aki szemmel láthatólag nem szenvedett sokat a hazáért. Mi több, kifejezetten utálta a szabadságharcosokat, Goya több barátját is börtönbe csukatta. Magas pozícióját leginkább seggnyalással és egy sikeres házassággal szerezte. Mi lehetett akkor a fest célja ennek a portrénak a megalkotásával?
Goya azért volt itt nagyon ügyes, mert meg tudta oldani, hogy az egyikről se kelljen lemondania. A portré alanya, bár nem szimpatizált a festő nézőpontjával, tudta, hogy a portréfestészetben ő a legjobb, úgyhogy tutira ment. Valószínűleg még az sem zavarta, hogy egy rohadt szemétládának ábrázolja őt, mert inkább az volt neki fontos, hogy a csilivili „lovagi” öltözékét és a sok kitüntetését (amit nem az élete kockáztatásával sikerült beszereznie) viríthassa. Goyának meg az volt fontos, hogy valami pénzt is szerezzen végre, viszont mégse kelljen meghazudtolnia magát, hogy ádáz ellenségétől, barátai bebörtönzőjétől kapja azt. Teljesen nyíltan kimutatja negatív érzelmeit modellje iránt, sok pénzt is kap, és még a vevő sem csalódott, mert megkapja az arcképét a legnagyobb mestertől, amin megmutathatja minden érdemét. Szimbiotikus, gyümölcsöző munkakapcsolat.
28 szerda jan 2015
Posted Romantika
inCímkék
brit, csata, dekadencia, hajó, romantikus, Turner
Joseph Mallord William Turner: A Temeraire utolsó útja (1839)
A Temeraire legendás hadihajó volt, aminek például különösen nagy jelentősége volt a britek 1805-ös trafalgari győzelmében is. A képen viszont nem egy diadalmas csata közben láthatjuk, hanem a végső útján, amelyen egy kis gőzös bevontatja egy londoni kikötőbe, hogy bezúzzák. Hát, ez így elég szomorúan néz ki. Legalábbis lehetett volna kevésbé drámai módon is megfesteni, de Turner hülye lett volna nem kihasználni az alkalmat egy jó kis szívszaggatásra, nemhiába volt romantikus – nem pedig valami kimért klasszicista.
A kép tele van képi utalásokkal, amik a drámai hanyatlást érzékeltetik, hogy ezáltal ne csak hatásosabb legyen, hanem szimbolikus is – a brit tengeri hadierő hanyatlásának szimbóluma. A jelenet mikor máskor is játszódhatna, mint naplemente idején (pedig a valóságban hajnalban vontatták be a Temeraire-t), ez gondolom, nem is szorul bővebb magyarázatra. A két hajó párosa minden tekintetben kontrasztos – a régi, dicsőséges múltú, sejtelmes homályba borult, szellemszerű, fehéren világító hadihajót egy igen prózai külsejű, kicsi, fekete, jelentéktelen gőzös vontatja utolsó útjára. Múlt és jövő. A jövő nem annyira szimpatikus, viszont elkerülhetetlenül győzedelmeskedik a múlt felett – nem csak a gőzhajó élénk pöfögése mutatja élettel teliségét (szemben a kísérteties, elhomályosuló régi hajóval, ami a régi emlékeket szimbolizálja), hanem a felbukkanó hold vízre vetülő sugara is előbb-utóbb kiszorítja az egyre inkább horizont mögé bukó napot.
Turner szívéhez különösen közel állt ez a műve, egyszerűen csak „drágám”-nak nevezte – megfestésekor a 63 éves festő valószínűleg túlságosan is azonosult tárgyával, a dicsőség és a csillogás mulandóságával, és saját halálának közelségével. Nemcsak szimbolikus jelentése, de szépsége miatt is figyelemreméltó mű: Turner nagyon szépen megmutatja, mi az amiben kiemelkedő művész volt – az időjárási, természeti elemek pontos megfestésében, ami viszont nem akadályozta meg abban, hogy az éghajlati jelenségekhez lírai, emberi hangulatokat társítson.
Nem csak neki tetszett különösen ez a kép – egy 2005-ös BBC-s közvéleménykutatás szerint ma is ez a britek kedvenc műve.