Címkék

, , , , , ,

Gauguin_Fekete_sertesek

Paul Gauguin: Fekete sertések (1891)

Már megint egy meg nem értett zseni, akinek a művészetét csak a halála után kezdték értékelni. Igazából ez a 19. század franciáinál még divat is volt, az „éhező művész” eszményével meg ilyesmikkel. Gauguinnak az éhezés nem jött össze, maradt a meg nem értettségnél.

Párizsban impresszionistaként kezdte, ebben a korszakban ilyen képeket is festett:

Gauguin_Teli_taj

Téli táj (1879)

Dán felesége lett, akitől öt gyereke is született. Amikor azonban kiköltöztek Dániába, elkezdte rosszul érezni magát, mert nem beszélt dánul, és a feleségét is unta, a gyerekeit is, meg idegesítette az is, hogy a felesége lett a fő kenyérkereső a családban. Egyedül visszaköltözött Párizsba, viszont hamar elege lett a nyugati jóléti társadalom egyhangúságából, úgyhogy onnan meg Martinique-ra ment. Viszont ez sem volt elég messze (túl francia…), úgyhogy az európai civilizáció elől a világ lehető legtávolabbi pontjára, Tahiba, ja, nem, Tahitibe menekült. És itt festette meg ezeket a sajátos szín- és formavilágú, mára emblematikussá vált képeit, mint például ezt a sertéseset.

Na, jól van, akkor bejött az élet, jött az ihlet meg minden, ugye? Háát, nem egyértelmű. Az igaz, hogy odavoltak érte a helyi lányok (míg az unalmas dán feleség biztos csak cseszegette, valószínűleg jogosan), szexelgetett is a legtöbbjükkel, és tisztelték mint a messziről jött fehér embert. Viszont az a romlatlan ősi kultúra és nyugati civilizáció által érintetlen természet, amit keresett, nem egészen úgy volt, mint az álmaiban. Az igazság az volt, hogy a francia katonák már ide is betették a lábukat (akkor Francia Polinézia része volt), szanaszéjjel szemetelték a természetet, és az egzotikum közelről, a maga mindennapi valóságában, már nem is volt olyan egzotikus. (A nyugati ember egzotikus kultúraképéről, ami ezek szerint máig is ugyanígy torzít, nem tud nem eszembe jutni ez a rajz:)

anthropologist

És ez az a rész, amit sok Gauguin-szakértő nem szívesen hangoztat, mert nem egyértelműen bizonyított, meg túl kiábrándító, de én úgy látom, hogy Gauguin durván csalódott. Kiábrándultságát, a saját előzetes elképzeléseivel szembehelyezett valóságot úgy képezte le, hogy tulajdonképpen becsukta a szemét (és az elméjét) az olyan jelenségekre, amik ellentmondtak az ő ideáljainak. Ennek tökéletes példája ez a festmény is, ahol a nádtető tetején egy kőszobrot láthatunk – őt az nem zavarta, hogy fizikai képtelenség, amit ábrázol, annak ott kell lennie, ezek a barbárok tartsák ott a háziisteneiket, az úgy romantikus.

Az viszont valóban vitathatatlan, hogy az új életkörülményeinek köszönhetően egyedi műalkotásokat hozott létre – a valóságot a fantáziájával kiegészítve. Sikerült határozottan eltávolodnia az impresszionistáktól és kialakítania egy primitivista-klasszicizáló-szimbolista képi világot, harsogó színekkel, masszív, szoborszerű figurákkal, egzotikummal – ezeknek köszönhető, hogy legtöbb alkotását messziről be tudjuk azonosítani, amire csak kevesen képesek.

Advertisements