Címkék

, , ,

CDF_Vándor a ködtenger felett_0

Caspar David Friedrich: Vándor a ködtenger felett (1818)

Friedrich bármelyik festménye láttán egy magát kicsit is komolyan vevő gót/szerepjátékos/nihilista/keresztény rocker/fantasygiccsfestő elsírhatja magát. Tulajdonképpen ő is lehet mindezen irányzatok alapja és etalonja, nélküle valószínűleg egyik szubkultúra sem úgy nézne ki, ahogy. 

Behavazott kolostortemető (1818)

Például ha ezt a képet látjuk, már kiálthatjuk is izomból, hogy “fotosoppgiccs!!!” – illetve kiáltanánk, de 200 éve készült, így elég nehéz a fenti két fogalom mentén elemezni.

Viszont a vándoros kép igazán menő. Olyan érzésünk támadhat a láttán, mintha bele lehetne ugrani, mint a Narnia szekrényébe, ahol egy a miénkhez hasonló, de sokkal rejtélyesebb és izgalmasabb mesebeli világba érkezünk. Miután megmásztuk a hegyet a vándor haverunkkal (vagy inkább legyünk mi magunk a vándor, és látjuk magunkat még a hétköznapi világsíkból, hogy mit csinálunk a fantáziavilágban? Nekem ez az értelmezés még jobban is tetszik.), a magasból elénk tárul a táj minden magassága és mélysége, amit mi már meghódítottunk, mi vagyunk az urai. Az, hogy honnan jöttünk, talán nem is érdekes, hiszen köd fedi – de ha arrafelé folytatjuk az utat, akkor a jövő is homályos.

Akármi is van a ködfelhő mögött, az látszik, hogy nem egy barátságos környéken járunk. Az ég is felhős, a szél is mintha fújna, és a kép színvilágát is a fekete és a fehér uralja. Ráadásul az általam megszavazott értelmezés szerint egyedül vagyunk. De a főhős nem szomorkodik, büszkén viseli, sőt, kifejezetten tetszeleg ebben a szerepben (ugye, hogy tiszta gót?).

Friedrich tájképeinek misztikus hangulata, félvilági-szerűsége nagyrészt a saját személyiségét és lelkivilágát tükrözi – állítólag melankolikus, zárkózott, romantikus alkat volt, akinek életében a vallás is meghatározó szerepet töltött be (tehát, a gótokkal ellentétben, nála nem csak dekorációs elem a temető, a kereszt, a templom és hasonlók). Az, hogy a tájba a saját lelki rezdüléseit is belefesti, nála teljesen tudatos választás volt: A festőnek nemcsak azt kell festenie, amit maga előtt lát, hanem azt is, amit magában lát. Ha azonban semmit sem lát magában, akkor hagyja abba annak festését is, amit maga előtt lát. És (ld. például Hopper később, a hollandokról nem is beszélve) már itt is egy újabb recept arra, hogy hogyan lehet mozgalmasságot, sőt drámát vinni az amúgy unalmas tájképekbe.

Reklámok