Camille Pissarro: Avenue de l’Opera (1898 k.)
Mindenki simán rávágja, hogy francia impresszionista, de azt tudjátok-e, hogy:
- egyrészt nem csak impresszionista, hanem a neo-impresszionizmus kitalálója is?
- másrészt nem csak francia, hanem dán is? Na ugye. Méghozzá trükkösen dán, mert a mai Virgin-szigeteken, a Karib-tengeren született – bár ma már az Egyesült Államokhoz tartozik, akkor a Dán Antillák része volt. Tehát olyan karibi skandináv francia festő (és szerintem azok közül mindenképp a leghíresebb).
A legnagyobb francia mesterektől tanult, úgymint Courbet vagy Corot, és a teljes poszt-impresszionista mozgalomra nagy hatással volt – Seurat-ra, Gauguinra, Van Gogh-ra, és mindenekelőtt Cézanne-ra. Cézanne apjaként tisztelte, és sokáig kb. Pissarro volt az egyetlen, aki elismerte Cézanne művészetét és bátorította őt. Együtt járkáltak a szabadban, beszélgettek, festegettek, a tájat, egymást, és közben mellesleg festészeti forradalmat alapítottak. Már megint milyen egyszerű.
Az Académie Suisse nevű szabadiskolában találkozott először és barátkozott össze hozzá hasonlóan gondolkodó művészekkel, köztük Monet-val, Guillaumin-nel és Cézanne-al, és együtt sokat puffogtak az akkor a teljes művészeti szcénát meghatározó Szalonra. Sokukat visszautasították onnan, volt, aki eleve lázadt és be sem akart kerülni, lényeg, hogy végül megalapították a Visszautasítottak Szalonját – valószínűleg nem is lepődtek meg, hogy a közönség undorral és felháborodással fogadta az ott kiállított műveket.
Pár évvel később nyitottak egy impresszionista tárlatot is, amire a következő visszajelzéseket kapták az eddig történelmi, mitológiai és vallási témájú képekhez szokott kritikusoktól:
- közönséges, közhelyes, és fúj, teljesen hétköznapi emberek mindennapjairól szól (nem olyanok, mint mi) – például Pissarro kifejezetten szeretett mocsaras, sáros, rendezetlen helyeket megfesteni
- befejezetlen, vázlatos, látszanak az ecsetvonások
- a színpaletta és az árnyékok használata meglehetősen szokatlan.
Ezek a stílusjegyek körülbelül definiálhatják is magát az impresszionizmust, csak idővel mint „feature, not a bug”. Pissarro ezt a vonalkázást még egy szinttel továbbfejlesztette, már pontokká, ez a pointillizmus. És tényleg pontokból áll a világ – pl. mit kapunk, ha egy fotót addig nagyítgatunk, amíg szét nem esik a kép?
Feltűnő lehet, hogy Pissarro városi látképei közül sokat valamilyen magaslati látószögből festett meg, ráadásul ugyanabból, csak változó időjárási és fénykörülmények között. Ezek a hatások valóban képesek az egész kompozíció hangulatát megváltoztatni, mint ahogy az Avenue de l’Opera sem ugyanaz reggeli napfényben, mint behavazva.
Az egy dolog, hogy az impresszionisták különösen izgalmasnak találták a fényhatásokkal és az időjárási elemekkel való kísérletezést (naná, plen air), de ez Pissarrónál élete vége felé már inkább kényszer volt, mint lehetőség, mert élete utolsó éveiben olyan szemfertőzést kapott, ami miatt nem mehetett ki a szabadba. Így a tájképfestő utolsó lehetősége szenvedélye gyakorlására az maradt, hogy párizsi hotelszobák ablakából festegesse azt, amit lát.
Pissarro, a festő súlyos szemproblémákkal, Beethoven, a zeneszerző süketen… Igen, azt hiszem, a következő blogom témája az lesz, hogyan kerekednek felül a legnagyobbak karrierjük drámai fordulatain. Nincs kifogás, csak nyafogás.