Címkék

, , , , ,

Maximilian Lenz: Egy világ (Egy élet) (1899)

Az egyik legszebb szépművészetis kép, Segantinié mellett. Első látásra akár tűnhet giccsesnek is – de csak akkor, ha nagyon nem akarjuk észrevenni az egész jeleneten mélabúsan keresztülgyalogoló férfit. A jelenléte az egész tingli-tangli enyelgést relativizálja, éles kontrasztot képezve mindazzal, ami körülveszi.

A lányok szinte természetfeletti szépségűek (vagy akár tavasztündér-szerűek), a táj virágba borult, amivel a lányok harmonikus egységet alkotva, eksztatikusan táncolnak. A tánc-motívum gyakori szerepeltetésében Lenznél is Isadora Duncan tánca tette a legnagyobb hatást, illetve a századfordulón népszerű szerpentintánc (aminek akkori sztárja, Loie Fuller Lautrecet is megihlette).

A Secession alapító tagjaként Lenz számára is fontos volt az összművészetiség, így például a tánc és a képzőművészet egymásba fonódása és egymást támogató hatása – és akkor még nem is meséltem a gyönyörűen, saját kezűleg kifaragott fakeretről:

Az egész jelenetet áthatja az álomszerűség hangulata, a valószínűtlenül ragyogó színekkel, a szinte lebegő alakokkal, amit a már említett férfi a puszta jelenlétével azonnal szertefoszlat a maga túlságosan is racionális és valós jelenlétével. A jelentés megfejtését a festő szerencsére nyitva hagyja, így mindenki belevetítheti a saját interpretációit. Lehet, hogy a férfi a saját életén gyalogol keresztül, ügyet sem vetve arra, hogy a világ csodaszép, mert a saját (csak belül létező) problémáival van elfoglalva? (Ismerünk ilyen embereket?) Vagy lehet utalásként is felfogni a századfordulón különösen aktuális civilizációs és iparosodási kérdésekre – ha már egyszer átestünk rajta, nincs visszaút a természetes, “idilli” állapothoz. Akárhogy is próbálnánk találni a helyünket ebben a világban, már messziről is egyértelmű a kétfajta létezés közötti feszültség és a modernizáció visszafordíthatatlansága. Vagy mit kereshet olyan gondterhelten ez a férfi, amikor szemmel láthatólag a lányok bármit felajánlanának neki, ami a boldogsághoz kell – egy csapat általános iskolás teljes evidenciaként azt vágta rá erre, hogy hát a mobilját. Azóta én sem tudok ennél találóbb választ erre a kérdésre – minden moralizáló technofóbia nélkül azonnal beugrik a kép, amikor embertársaink a legnagyobb buli és a legérdekesebb beszélgetések közepette (gyakran épp attól való félelmükben, hogy hozzá kell adniuk valamit az eseményhez) pánikszerűen előkapják a mobiljukat, hogy idegesen simogatva végigpörgessék, mi van a többiekkel a Facebookon. Majd hogy milyen volt az aznapi buli, megtudják a kiposztolt képekből, és egy lájkkal jelzik, hogy jól szórakoztak.

Hát épp erről beszélt Lenz is, nem?

Reklámok