Címkék

, , , ,

Damien Hirst: I Am Become Death, Shatterer of Worlds (“Én lettem a Halál, világok pusztítója” – 2006)

…mondta Robert Oppenheimer, az első kísérleti atomrobbantás vezető fizikusa a Bhagavad-gítát idézve, látva hosszú évek kutatásának eredményét megvalósulni. A sikeres kísérletet a megrendelő amerikai kormány valahogy mégsem fogadta kitörő örömmel, Oppenheimert még kommunizmussal is vádolták, végül évekkel később mellőzött, megalázott tudósként halt meg.

Lehet, hogy Hirst párhuzamot akart vonni saját maga és Oppenheimer között – aki akármilyen jelentőset is alkot, a világ méltatlan módon mégis megveti őt emiatt? Ezekért a szép mandalákért? Ugyan kinek ártana vele?

Ha már beteltünk a színes koncentrikus körök látványával, szánjunk egy kis időt arra is, hogy jobban megfigyeljük a művet:

Nem, nem csak pillangó alakú motívumok, azok pillangók – méghozzá több ezer. Persze, mi mást is várhattunk volna Hirsttől, mint halott állatokat. Nem csoda, hogy a környezetvédők folyamatosan kiakadnak a munkáin, ráadásul buddhista szempontból a pillangósak még sokkal elítélendőbbek, mint a cápa, mert míg utóbbihoz egy, ehhez 2700 élőlényt mészárolt le – amik pár évvel a bemutatásuk után tömegesen pusztulni is kezdtek, egyes fajokat veszélyeztetett státuszba sodorva (nem állítom, hogy összefüggésben Hirst munkásságával, de azért mégsem mutat jól).

Nehéz azt feltételezni, hogy Hirst erre nem számított, sőt, minden bizonnyal teljesen tudatosan provokál. A mű által kiváltott katarzisnak ugyanis legfontosabb eleme a halállal való szembesülés, a szépség és az elmúlás ilyen konkrét és szoros kapcsolatára való ráébredés. Valószínűleg az sem véletlen, hogy messziről a motívumok a gótikus templomok rózsaablakaira emlékeztetnek, amiken keresztül a beszűrődő fényre a középkori emberek flesselhettek valódi Isten-élményt kiáltva. A pillangós képek csak kifigurázzák ezt a transzcendens élményt vagy szorosabb összefüggést kell keresnünk?

Hiszen szólhatnak ezek a művek a Teremtés dicséretéről is, a halál ilyen direkt bemutatása által az élet ünnepléséről. Ha szembesülni merünk vele, ki merjük mondani a nevét, már nem kell annyira félnünk tőle – legyen szó a Halálról, Elohimről, vagy Voldemortról. Meg azért ne legyünk már álszentek, az emberi kultúrának és művészetnek a halálvágy és a halál esztétizálása minden korban része volt, aminek a romantika csak a csúcsa volt (emlékszik valaki még az emókra?).

A vallásos és élethez kapcsolódó képzeteket csak erősíti a pillangó szimbolikája, amely a keresztény kultúrában az újjászületést jelképezi. Hirst pillangói is újjászületnek, halhatatlan istenként, legalábbis isteni csodálat tárgyaként (azt hiszem, pillangónként megvehetném a havi keresetemből), ráadásul egy jobb, szebb minőségükben, mint előző életükben: egyesével kivágta “undorító szőrös testüket”, hogy csak a lehető legszebb formájukban őrizze meg őket az örökkévalóságnak.

Azért a pillangók védőszentjévé még nem kell avatni, nem állította nagy választás elé őket, hogy szeretnének-e ily módon megistenülni – mint ahogy akármelyik kultúra idoljait sem kérdezték meg kiválasztott szerepük elfogadásáról.

 

Reklámok