Címkék

, ,

Rabindranath Tagore:…

“Mondanom sem kell, a képeket nem szánom semmilyen párizsi szalonba, és a legkevésbé sem gyanítom, hogy bármelyik nemzeti galéria majd adót emel azért, hogy bármelyiket is megszerezhesse. De úgy, mint egy anya, aki minden gyengédségével a legcsúnyább gyerekét halmozza el, titokban vonzódom ehhez a készséghez, amelynek elsajátítása egyáltalán nem megy könnyen számomra.”  

A művész, aki nincs elszállva magától – már nagyon szimpatikus! Akkor is, ha igaza van, tényleg nem kiemelkedőek a festményei, valószínűleg senki észre se vette volna őket, ha nem lett volna Nobel-díjas költő. Ráadásul az első nem európai – bengáli származású – , aki elnyerte az irodalmi Nobelt, 1913-ban. Ilyen szintű szakmai siker után valószínűleg könnyebben megengedheti magának, hogy minden szorongás nélkül, 60 évesen új műfajba kezdjen, és még csak ne is legyen különösebben jó benne. Ráadásul nem csak költőként bizonyított korábban, elismert zeneszerző, író és az indiai függetlenségért küzdő aktivista is volt.

Festményeit ő is inkább csak firkáknak tartotta, állítólag több radír-, mint ecsetvonással dolgozott. Még címet sem volt hajlandó adni nekik. Képi világuk többnyire a költeményei lírai, misztikus hangulatát tükrözte, mint ez a madár is, ami leginkább álmokban vagy mesékben fordulhat elő. És bár az európai formavilágra sem ismerhetünk rá bennük, az indiai stílusjegyeket és hagyományokat sem követik.

Bár olyan hisztéria sosem övezte Tagore festményeit, mint a verseit, néhány európai turnéra azért futotta, és néhány éve (2011-ben), születésének 150. évfordulóján nagy sikerű kiállítást is rendeztek műveiből. Magyarországon ismert volt, több művét még pályafutása csúcsán kiadták magyarul is (itt olvasható néhány verse), sőt, még a balatonfüredi szanatóriumban is megfordult szívpanaszai miatt. Ezért is látható ott egy szobra, illetve a város főutcáját is Tagore sétánynak nevezik. Két éve pedig Amrita Sher-Gil kiállítás nyílt a Vaszary Villában – virágoznak a magyar-indiai kapcsolatok Füreden!

Reklámok