Címkék

, , , , ,

Camille Claudel: Az érett kor (1900)

Camille Claudel-lel alaposan kicseszett az élet. Máshogy nem lehet mondani. Pedig viszonylag jómódú családból származott, ráadásul apja lány létére támogatta művészi törekvéseit, és költő-diplomata bátyjával is jó viszonya volt – kivételesen jó kezdetek.

Még azon is felülkerekedett, hogy az olyan neves művészeti intézmények, mint az École des Beaux-Arts nem vettek fel nőket, így Alfred Boucher magántanítványaként tanult szobrászatot. Néhány év után Boucher Firenzébe költözött, így átadta Claudelt az akkor már befutott Auguste Rodinnek. Ennek Camille különösen örült, mert a kritikusok lehúzták a műveit, mondván, hogy nem túl “eredetiek”, mert Rodin hatását tükrözik – anélkül, hogy ismerte volna Rodin szobrait – úgyhogy nagyon várta, hogy megismerje azt a szobrászt, akivel olyan hasonló a látásmódjuk. Végül nem csak tanítványa és modellje, hanem szeretője is lett, éveken keresztül igencsak szenvedélyes, de viharos kapcsolatban éltek egymással. Rodin ígérgetett neki házasságot meg mindent, de valójában nem akarta otthagyni élettársát, Rose Beuret-t, neki ez így volt kényelmes, hogy otthon is és a műteremben is várja valaki. Sőt, amikor Claudel terhes lett tőle, csak a kezébe nyomott egy marék pénzt, mondván: “Nekem elég egy fattyú is (aki az élettársától született), vetesd el!” Ekkor következett Camille első igazán traumatikus élménye.

Egyébként a karrierjének sem tett különösen jót a Rodinnal való kapcsolata. Munkáit a közönség folyamatosan Rodin-epigonnak tartotta (akkor is, ha teljesen egyedi, hasonló, de nála sokkal líraibb stílusa volt), és Rodin műveivel ellentétben az övéi iránt nem igazán érdeklődtek a műkereskedők sem. A szerelmi viszonyuk sem segített Claudel megítélésén, mert persze egy tartós kapcsolatban élő férfi és egy fiatal nő viszonyában az az erkölcstelen, aki a nő. Körülbelül emiatt az egyik fő művét, A keringőt is rendesen fikázták, mondván, hogy az összesimuló meztelen testek látványa felháborító (persze ugyanez Rodintől teljesen rendben lett volna):

A keringő (1895)

Végül Claudel rájött, hogy Rodin reménytelen, látta később másokkal is kufircolni, úgyhogy szakítottak. Ezután kezdett kissé megborulni, rengeteg munkáját szétrombolta, de ugyanakkor lázasan alkotott is. Az érett kor saját bevallása szerint a Rodintől való elválást szimbolizálja, meglehetősen explicit módon: a központi figura, a térdelve könyörgő lány ő maga, aki Rodint próbálja visszahívni magához. Ő viszont inkább a ronda, vérszívó vén banyával (Rose) tart, akinek csábítása ellen a férfi nem különösebben kíván ellenállni.

Állítólag amikor Rodin meglátta ezt a szobrot egy műkereskedőnél, “elkezdte finoman ütögetni a fémet, és úgy sírt, mint egy gyerek”.

Claudel apja idővel meghalt, bátyja elfordult tőle, anyja és húga mindig is megtagadta (művészi ambíciói és Rodinnel való kapcsolata miatt), úgyhogy a család úgy döntött, hogy paranoid skizofrénia okán elmegyógyintézetbe zárják. Bár a kezelőorvosai többször javasolták, hogy Camille nem beteg és haza lehetne vinni, a család hallani sem akart róla, nyilvánvalóan nem az ő érdekében, hanem mert szégyellték és elítélték őt. Harminc évig, haláláig élt ott (és azt tudjuk, hogy ez ekkoriban milyen embertelen körülményeket jelentett!), majd jelöletlen közös sírba temették. Művészete sokáig nagyrészt ismeretlen volt, csak évekkel később kezdték el felismerni nagyságát Rodintől függetlenül is – például filmet is rendeztek az életéről, amiben Gérard Depardieu játssza Rodint. Nem hollywoodi, abban sincs happy end.

Advertisements