Címkék

, , ,

Nagy Kriszta “Tereskova”: Orbán Viktor-portrék (2014)

Orbán Viktor ötvenhétszer. Szerintem ha össze kéne számolnom, egy nap hányszor szembesülök valamilyen módon vele, körülbelül ugyanennyire lyukadnék ki. Tehát ez a sorozat akár összefoglalhatja azt is, ahogy mindenhol jelen van a miniszterelnök, vagy az általa képviselt politika: ha belépek valahova, ő szól a Kossuth Rádióból, az ő üzenetei üvöltenek az óriásplakátokról. Tágabb kontextusban meg pláne, hiszen már elég nehéz a hétköznapi életünket elkülöníteni a politikától (vagy annak a még alantasabb formájától, a politizálástól).

A háttér mindig más, a portré mindig ugyanaz. Mindenre rá lehet húzni ugyanazt a sémát, ami látszólag jól néz ki, végül is a kontextus miatt olyan, mintha az üzenet is más lenne, remélhetőleg észre sem veszik a blöfföt. Mint ahogy azt sem, hogy ezek nem is egyedi festmények, hanem ugyanannak a nyomatnak az újra- és újrajátszása nemhogy unalomig, hanem olyan mennyiségben, hogy az már röhejes. Kicsit mint ezek a politikai plakátok, amik már annyira egyszerűek, hogy már azt hiszed, vicc.

Vagy akár lehet komolyan is venni a művésznő interjúját a Hír TV-ben (!), miszerint ő teljesen belezúgott Orbánba, aki leszállt az égből a szárnyaival, és az oltalmába vette – mint például Tóth Krisztina (akineménvagyok) a nagyon szépen megírt, de azért valahol mégis elég primitív cikkében. Viszont amikor nemhogy röhögés, de szemrebbenés nélkül válaszol a műsorvezető kérdésére, hogy akkor az alkotói folyamatban biztos bensőséges viszonyba került a miniszterelnökkel, hát onnantól Nagy Kriszta válasza és teljes személyisége művészetté válik (ami tőle egyáltalán nem idegen önkifejezési forma). Innentől mindenki döntse el magának, hogy:

A: balosként utálja

B: balosként imádja

C: jobbosként utálja

D: jobbosként imádja.

Advertisements