Címkék

, , ,

Paul Cézanne: Kártyázók (1892-93)

Ingyenborzongást tessék: idén februárig ez a mű volt a csúcstartó a legdrágábban elkelt képek listáján, (valószínűleg) 250-300 millió dollár értékben. Katar állam vette meg, mint ahogy a mostani rekorder Gauguin-képet is. Mostanában ezek az öbölmenti királyságok nagyon hasítanak a műkereskedelemben, valószínűleg azért, mert nemcsak sznobok, de gazdagok is (műkereskedelmi komparatív analitikus rovatunkat hallották).

Cézanne egy egész sorozatot készített a kártyázókról, amelynek mindegyik tagja elég fontos helyet foglal el az életművében. A festő köztudottan utált élő modellről festeni, és ha mégis, a személyiség, az egyedi jellemvonások kb. utolsó helyet foglaltak el számára a fontossági sorrendben. Ennek a sorozatnak a megfestésekor a fő szempont számára az volt, hogy olcsó modellt találjon, aminek a környékbeli napszámosok tökéletesen megfeleltek. Nem is látunk a képeken lévő alakokon semmi érzelmet, vagy akár történetet sem kirajzolódni, ami a Cézanne előtt alkotó romantikus és realista generációnak igen fontos volt. Cézanne nem mesél. Gyújtópontokat, merőlegeseket, kereszteződő vonalakat ábrázol, tulajdonképpen ezek is inkább csendéletek (Cézanne csendéleteiről itt), ahol a figurák nem többek holmi biodíszletnél. Ugyanaz a szerepük a kompozícióban, mint az üvegé, az asztalé, vagy az ablaké. Ha mindenképp kéne főszereplőt választani, leginkább maga a kompozíció lehetne az.

El se hinnénk, hogy a képsorozat megfestésében Cézanne előképe a Le Nain fivérek Kártyázók-műve volt:

Oké, a téma ugyanaz, viszont itt Cézanne kártyázóival ellentétben egy sor olvasása nélkül mindent megtudunk a szereplők jellemvonásairól és a jelenet cselekményéről – katonák kártyáznak, akik közül a kis pelyhedző állú újonc épp most veszi észre, hogy hoppá, őt eddig jó alaposan átvágták. Az idősebb faszi az arcát fürkészi, hogy mit lép erre (sokat nem tud, ha csak nem akarja megöletni magát), a másik meg még meg is mutatja nekünk a kártyalapját, ezzel beavatva minket az összeesküvésbe. Szívesen segítenénk a srácon, de nem tudunk, csak passzív nézőként tudomásul vesszük, hogy a világ bizony ilyen mocskosul működik. Ha naivabbak vagyunk, olyan elkámpicsorodott arcot vághatunk, mint a kisfiú a háttérben.

Na, tehát minden, ami ez nem, az Cézanne.

Advertisements