Címkék

, , ,

hirst-capa

Damien Hirst: A halál fizikai lehetetlensége egy élő tudatában (1991)

Túlárazott formaldehidben tárolt cápatetem vagy rendkívül expresszív kortárs műalkotás? Erről is lehet bármit gondolni, de átlagosnak vagy banálisnak nevezni semmiképp. Minimum sokkoló. Persze kritizálták ezt is ezer felől (na majd pont ezt nem), egyrészt a szokásos „Ilyet én is tudnék csinálni.” (amire Hirst frappáns válasza: „De mégsem csináltatok!”, másrészt a környezetvédők sincsenek túl jóban Hirst munkáival. Ami nem is csoda, és ehhez legalább csak egy állatot kellett legyilkolnia.

Nem gondolkodott amúgy rögtön ilyen nagyban, először csak meg akart festeni egy cápát, aztán úgy gondolta, legyen valami valóságosabb, ami a tiszta borzalmat fejezi ki. Úgyhogy keresett is magának inkább egy fehér cápát, de közben rájött, hogy az már védett faj, így döntött végül a tigriscápa mellett. Fel is adott hirdetést Ausztráliában, mire tódultak a jelentkezők, hogy levadásszanak neki egy cápát, végül az egyik szerencsés nyertesnek ki is pengetett 6000 fontot a tetemért. Utána a haverjával két héten keresztül nyomta bele a formaldehidet (ez sarkalatos kérdés lehetne a „milyen barát vagy”-típusú elborult Facebook-kérdőívekben – “Vállalnád-e a barátod kedvéért, hogy…?”). Ez lett a végeredmény, a cápa és alkotója is világhírű lett általa, és magáról a kortárs művészetről való gondolkodás is egy kicsit megváltozott innentől – például előfordulhatott, hogy fiatal művészekről szóló sztorik akár a brit újságok címlapján is megjelentek (annak ellenére, hogy a közönség hozzáállása nem kifejezetten toleráns az innovatív képzőművészeti megnyilvánulásokkal szemben).

Ha önmagában csak polgárpukkasztó lenne, az még nem lenne egy nagy szám, pláne nem hosszú távon. Viszont az üzenete is szerintem meglehetősen erős: egyrészt az, hogy meglátunk a kiállítótér közepén egy igazi, brutális cápát, kitátott szájjal – viszont nem csinál semmit, mert már csak egy tárgy, így a vízben lebegése és a szájának kitátása is inkább groteszk, hiábavaló. Tehát mintha folyamatosan támadna, de mivel ez a pillanat kimerevedik, nincs mit félnünk tőle. De gondolhatunk arra is, hogy lehet, hogy ez az utolsó látvány egy olyan szemével, akit megölt ez a cápa, ez egy újabb vetülete az élet-halál és az ezektől való félelem kérdéseinek.

A koncepció része, hogy bár a formaldehid konzerválja a testet, idővel kikezdi azt, és foszlani kezd – a 24 éves művön is már látszanak a bomlás nyomai. Ez magában hordozza azt az elég hétköznapi üzenetet is, hogy csinálhatunk bármit magunkkal, felvarrathatjuk, kisminkelhetjük stb., ezek mind csak felszíni kezelések, és a végső enyészetet akkor sem tudjuk elkerülni. Ezzel kapcsolatban biztos mindenkinek van kire ujjal mutogatnia.

Advertisements