Címkék

, , , ,

Hantai Simon: M.C.5 (Mariale) (1962)

Feltűnő, hogy a kulturális hírek között szinte csak akkor lehet találkozni képzőművészettel, ha egy festmény rekordáron elkel valami aukción. És akkor az emberek kellemesen bizsergető borzongással olvashatják az árat, és elkönyvelhetik, hogy na, ez akkor egy jó művész, vagy nem tudom. Ami szépen illusztrálja általában a képzőművészet helyzetét is. Szerintem bármelyik művész számtalan esetet fel tudna sorolni, amikor simán elvárták (volna) tőle, hogy ingyen dolgozzon – akár olyan formában, hogy természetes, hogy egy galériában ingyen állítja ki és szállítja oda a festményeit (míg egy koncertfellépésért fizetnek a zenészeknek), vagy nem fizették ki, vagy csak egyszerűen kinyomtatják az interneten megtalálható képét, ahelyett, hogy megvennék (jó, itt a zenészeknek se jobb, őket meg letorrentezik). De ha már van egy horribilis összeg a nevéhez kötve, na az már valami!

Most épp Hantai Simon (aki egyébként úgy magyar, mint a híres magyarok nagy része, a magyar nyelvet csak iskolában tanulta, majd a világháború után amint lehetett, Franciaországba költözött, és ott alkotott) műve került eladásra, a magyar származású művész művéért valaha fizetett legmagasabb áron. Kíváncsiak vagytok, mennyiért? Akkor dafke nem írom le, tessék megnézni a Díványon (igen, a Dí-vá-nyon!).

Hantai 2008-ban halt meg, és az aukciós listákat halála után kezdte vezetni – és fölösleges sajnálni azért, mert életében „nem lehetett sikeres”, mert éppenhogy ő volt az, aki megakadályozta, hogy műveit és művészetét beárazzák, és a művészeti értéktől teljesen független módon címkézzék fel a galériák a műveit. Kifejezetten ellenezte ezt az egész műtárgybizniszt – furcsa játéka a sorsnak, hogy aztán éppen ő lett az aukciók sztárja halála után, és ezek kapcsán vesznek sokan először tudomást róla.

Művésztársai közül egyedüli módon nemet mondott a kiállításfelkérésekre, akkor is, amikor már híres művész volt, és a megkeresések érkeztek az ő erőfeszítései nélkül (ellenére) is. Inkább filozófiával foglalkozott, és főleg Matisse és Jackson Pollock nyomán elindulva, feltalálta a pliage nevű technikát, amivel a legismertebb képei készültek. Úgy alkotott, hogy összehajtogatta a vásznat, és látatlanul befestette, majd kihajtogatta, és csak ekkor vált láthatóvá számára is a kész mű. Batikolás nagyban. Viszont az ezzel a technikával készült képek tényleg érdekes filozófiai kérdéseket vetnek fel: például lehet párhuzamot vonni magával a teremtéssel és az élettel is. Előre megjósolhatatlan, hogy hogyan alakul egy ilyen mű (vagy: dolog, élőlény, ember élete, akármi), viszont a végén mintha magától, szabályok szerint rendeződne egy harmonikus egészbe. Bár a szabályok meghatározottak és vannak közös vonásaik, a végtermék mindig más és egyedi, megismételhetetlen. Mint a természet – nem csak a levélszerű formák motívumai miatt, hanem az azt irányító globális törvényszerűségek alapján is.

Reklámok