Címkék

, , , , ,

Hourse by The Railroad, 1925 by Edward Hopper

Edward Hopper: House by the Railroad (Ház a vasút mellett) (1925)

Ha azt mondom, magányos, befelé forduló személyiség volt, és mutatom ezt a képét, talán senki sem esik hanyatt a csodálkozástól. Szegény nagyon sokáig nem is volt sikeres, bár mindenki elismerte a tehetségét, az első festményét 31 évesen, 1913-ban sikerült eladnia (100 dollárért). Remélte, hogy ez után majd összejön több eladás is, viszont nem jött, az igazi áttörésre addig kellett várnia, amikor ez a képe bekerült a MoMA (Museum of Modern Art) gyűjteményébe, egy milliomos műgyűjtő ajándékaként. Ez már azért mégis megnyugtató lehetett.

Valószínűleg annak is nagy szerepe volt a karrierje sikeresre fordulásában, hogy megismerkedett a feleségével, aki ügyesen kirántotta a senyvedésből és önsajnálatból, ami hathatott a szakmai pályafutására is (ez az én tíz másodperces pszichoanalízisem eredménye, Rorschach-, MMPI és egyéb tesztek használata nélkül). Annyira bejött neki a festősdi ezek után, hogy a MoMA és más nagy amerikai múzeumok több ezer dollárokért vették meg a képeit még a nagy gazdasági válság idején is – így szinte mindenki mással ellentétben ő már elég jól élhetett.

Hopper realista képeinek többnyire van egy elég könnyen felismerhető szimbolikája is – leginkább a magányosság, az elidegenedettség, a régi és új közötti feszültség témaköreiben. Nosztalgikus érzelmekkel viseltetett a régi, 19. századi amerikai épületek iránt (mint pl. ez is), amik kifejezetten divatjamúltnak számítottak a modern művészet korában (a letisztultság, geometrikus formák korában elég ciki volt ezeket a cirádás, díszített dolgokat szeretni). A képen látható ház magányosan áll a semmi közepén, a lakói sem látszanak, körülötte még egy nyomorult fa sincs, ami vigaszt nyújtana a kietlen tájban (se neki, se nekünk). Egyetlen „társasága” a vonatsín, ami inkább ellenpontja ennek a háznak, mint harmonikus kiegészítője. Szigorú geometriai alakzat, párhuzamosokkal és merőlegesekkel, ami kíméletlenül szel át, és szakít el vidékeket egymástól. Továbbá hagyományosan a haladás és modernség szimbóluma. Ráadásul a ház előtt tíz méterre elrobogó vonat zaja sem épp tartozik a kellemes hanghatások közé. Meg ez a sín valahogy elég kegyetlenül elválaszt minket is a háztól, vagy a házat tőlünk, ezzel tovább fokozva a szeparáció és magányosság érzését (hát persze, hogy arra akarok kilyukadni, hogy a ház maga Hopper, mint Csontváry Magányos cédrusa).

Ha még nem vagyunk ettől elég depisek és magányosak, az érzést még fokozza a vonatsín által az utazáshoz kapcsolódó magányosság-képzet is, ami egyébként Hoppernek ekkoriban tényleg megélt élménye volt. És akkor még nem is beszéltünk a napfényről, ami arra elég, hogy sötét árnyékokat vessen, de ahhoz nem, hogy valami vidámabb „sunshine”-érzést varázsoljon a képre.

Reklámok