Címkék

, , , , ,

Caravaggio (Michelangelo Merisi): Salome Keresztelő Szent János fejével (1608 k.)

Ugyanaz a festő, ugyanaz a cím (előző írás itt), ugyanazok a szereplők, 1-2 év eltéréssel megfestve, mégis teljesen más. Caravaggio Szent János szerepében körülbelül ugyanúgy teljesít, mint a másik (egyébként későbbi) képen. De ki a főszereplő?

Hiszen ez a sztori leginkább Saloméról szól, vágnánk is rá azonnal, hogy hát persze, hogy Salome – de akkor miért foglalja be a teljes kompozíció több mint felét a hóhér, akinek még a nevét sem ismerjük? Azon túl, hogy itt ő válik a történet leghangsúlyosabb karakterévé, az is feltűnő, mennyire különbözik a másik képen bemutatott helyes fiútól. Ez itt egy brutális, fanatikus gyilkos, nagyon otromba arccal, elálló fülekkel, tömpe orral. Ma is látni az utcán tipikusan ilyen sunyi, rossz arcú alakokat – tehát akit itt látunk, a gonosz bűnöző mindig és mindenkor fellelhető és aktuális archetípusa is lehet. Kardja is van, de nem tartja kegyelettel a levágott fej felé, illetve még maga a kard is brutális: egy minden díszítéstől mentes középkori kivégzőeszköz.

A másik Salome & Co., emlékeztetőül

A hóhért már összehasonlítottuk, de a kép széléről majdnem kilógó Salomét legalább ugyanennyire tanulságos megfigyelni: egyrészt sokkal visszafogottabban öltözött fel, nem villant, a ruhája színe pedig fekete és fehér. Mind a kettő a gyász színe: a keresztény kultúrkörben többnyire a fekete, a zsidó hagyomány szerint pedig a fehér. Nem csak az öltözködésében, hanem a viselkedésében is megpróbálja elidegeníteni magát tettétől – fejét elfordítja, szégyenkezve másfele néz, csak hogy ne kelljen szembesülnie azzal, amit okozott. Még a tálcát sem meri megfogni közvetlenül a kezével, csak a kendőn keresztül, mintha ezzel tisztán tarthatná magát a bűntől. Az anyja belerángatta, nem azonosul azzal, amit tett, de a következményeit már neki kell viselnie. Itt őt is inkább áldozatként, mint gyilkosként láthatjuk (tehát nem ő a Jani – bocsánat!). A szolgálója is megrendülten nézi a levágott fejet, mélyen átérezve azt a borzalmat és tragédiát, amit az események magukban hordoznak.

A már Géricault-nál említett tipikus caravaggiói hús-színek itt jelentős szerephez jutnak (ellentétben a másik Salome-kép harsány, kihívó pirosával). A színvilág a történet brutalitását és kegyetlenségét fejezik ki, hús-vér, a mindenkori jelenkorra megfeleltethető alakokkal. Ezek adják a már elég közhelyesen hangzó „caravaggiói naturalizmus”-t – a bibliai történeteket nem az akkor szokásos transzcendens, éteri hangulatban festette meg, hanem direkt lerángatta a földre. Ezen a „sárba tipráson” a kortársak nagyon felháborodtak, viszont ő pont úgy gondolta, hogy azzal tudja élethűen visszaadni ezekben a jelenetekben a mindennapi aktualitást, ha emberivé teszi őket. Nem csak általános igazságokat, ájtatos tanításokat akart kifejezni a művein, hanem a saját nyomorát, félelmeit, a hétköznapi érzéseket megjeleníteni. Ez olyan hatásosra sikerült, hogy évszázadokon keresztül Európa-szerte festők százai követték a stílusát.

Advertisements