Címkék

, , , , ,

Henri de Toulouse-Lautrec: Jane Avril (1893)

A táncosnő már rég meghalt, ma már nincs olyan, aki látta volna valaha is táncolni – ennek ellenére világhírű. Több mint valószínű, hogy inkább Lautrec plakátjai miatt, mint legendás táncának köszönhetően. Igazából Jane Avril érezte már akkor is, hogy sokat köszönhet Lautrec művészetének, aki meg teljesen odavolt a táncosnőért. Lautrec nőkhöz való viszonya eléggé ismert, mindenki szerette, mert udvarias és szellemes volt, nem volt lekezelő senkivel, viszont a külseje miatt nem könyvelhetett el nagy szerelmi sikereket. (Szülei első unokatestvérek voltak, emiatt születésétől fogva csontporózusságban szenvedett, mindig is gyenge alkat volt, majd két egymást követő gyerekkori baleset után teljesen megálltak a combcsontjai a növekedésben, így 150 centinél magasabbra sose nőtt. Ezek után már nem is nagyon csinálhatott semmit, ami arisztokratához méltó – mint pl. lovaglás vagy vadászat – így a szülei elnézték azt, hogy a művészetet nem csak hobbiszinten kezdte egy idő után művelni. Tehát valahol a világhírnevet ennek köszönheti, és emiatt a hátrányos helyzete miatt volt olyan megértő és toleráns – ezáltal népszerű – is, viszont nyomora kétségkívül hozzájárult az abszintfüggőségéhez és korai halálához.)

Jane Avril és Lautrec különösen szoros kapcsolatban álltak egymással, de valószínűleg barátságon túl legfeljebb plátói szerelem állhatott fenn Lautrec részéről. Ez a bensőséges hangulat a plakáton is érződik: bár a táncosnő egy kifejezetten extravagáns és erotikus kánkánt jár (ami egyébként nem kicsit akrobatikus is – gyorsan próbáljon meg mindenki 1 percen át így ugrálni!), a szoknya alól a lába meg valószínűleg még több is kivillan, az arca teljes zárkózottságról árulkodik. A szeme csukva, befelé koncentrál, akkor is, ha a szája erotikusan félig nyitva. A közönség mintha nem számítana neki, csak a járulékos rossz, ami a tánccal jár. Ezt a magába zártságot Lautrec is erősíti azzal, hogy a művésznő köré mintegy védelmezően keretet rajzolt – van az ő belső világa, a színpad és a tánc, a külvilág pedig nem számít, ezért nem is látszik belőle semmi. Az egész jelenetet a nagybőgős szemszögéből látjuk, akinek a kézmozdulata, amivel a nagybőgőt fogja, egy elég erős fallikus utalás. Ebből indul ki  a keret, ami a kintet és a bentet elválasztja.

The Classic Pose

Avril zárkózottsága egyébként nem túl vidám élettörténetével is magyarázható: gyerekkorában az őt ért bántalmazások elől elmenekült otthonról, majd egy vitustánc nevű idegrendszeri eredetű betegséggel pszichiátrián kezelték – név szerint Dr. Charcot, a „női hisztéria” legnagyobb szakértője. Az intézetben fedezte fel, hogy a tánc mekkora örömet okoz neki, és saját állítása szerint ez gyógyította végül meg. Amikor kikerült, eleinte mindenféle munkát elvállalt a tánc mellett, beleértve a prostitúciót is, majd amikor felvették a Moulin Rouge-ba, elkezdhetett csak a táncolásból is megélni.

És visszatérve ahhoz, hogy mennyire ismert ez a kép még ma is: ha belegondolunk, hol láttuk leggyakrabban, valószínűleg táskák, füzetek meg egyéb használati tárgyak jutnak eszünkbe, nem pedig egy nagy festmény a Louvre vagy akármi gyűjteményéből. Ott van Jane Avril mindenhol, a legáltalánosabb használati tárgyainkon, még csak műkedvelőnek sem kell lenni ahhoz, hogy valaki találkozzon vele, vagy szeresse. Lautrec művei beférkőztek az otthonainkba. Valószínűleg a művész szíve repesne az örömtől, ha ezt látta volna, mert ő a XIX. század végén a társaival pont egy ilyen művészet-demokratizálási mozgalom lelkes tagja volt. Arisztokrata létére hitte, hogy a művészetnek nem csak a párizsi Szalon és egyéb kiállítóhelyek kiváltságos közönségéhez, hanem mindenkihez el kell jutnia. Ehhez először is az kell, hogy a műalkotás sokszorosítható legyen, ne alakuljon ki presztízsharc a birtoklás és a láthatóság miatt. Ezt ő és társai a sokszorosított plakátnyomtatással érték el, aminek révén ugyanaz a mű bárhol láthatóvá vált, így kezdett elmosódni a határvonal a kiállítóhely és az utca, az elit és populáris művészet között. (Ezt a gondolatmenetet fejlesztette tovább pár évtizeddel később Vasarely is, amiről már írtam egy keveset.) Az ötlet bejött, Lautrec iszonyú népszerű lett, bár arról gondolom, álmodni se mert volna, hogy elképzelései ilyen szinten tovább élnek még több mint 100 év múlva is.

Advertisements