Címkék

, , , ,

teló 047

Leonardo da Vinci: Hölgyes hermelin (1489-90)

Az itáliai reneszánsz egyik legismertebb művéről van szó, amely a maga kegyetlenül őszinte módján mutatja be ember és állat, ember és természet viszonyát, és a női alárendeltség örök valóságát. A reneszánsz festőknek két nagy dobása volt, az egyik, hogy feltalálták a perspektívát, ezáltal lehetővé téve a belső és külső terek ábrázolását, a másik pedig az emberi test és lélek középpontba helyezése, a humanizmus jegyében. Ez elméleti oldalról a vallásszemlélet lazulása, gyakorlati szempontból pedig az emberi anatómia tanulmányozása révén vált lehetővé.

Azonban egy magára valamit is adó zseni mindig meghaladja a saját korát, Leonardo még egyet csavart a történeten: itt már nem is az ember van középpontba helyezve, hanem az állat, még pontosabban a hermelin. A kezében lévő miniatűr akt a tisztaság, Isten által teremtett természetesség szimbóluma, aki egyben szemérmetlenül várakozóan, már-már türelmetlenül kínálja felénk a valagát. A hermelin pedig arról ismert, hogy inkább néz szembe a biztos halállal, mint hogy hagyja bepiszkolódni a szép fehér bundáját, ezáltal vált a (fizikai és erkölcsi) tisztaság jelképévé. Bár a Hermelin már átvette az uralmat az Emberiség felett, jelenléte és uralma nem fenyegető, sokkal inkább gondoskodón vigyáz hebehurgya és fölöslegesen ledér nőismerősére, mintegy anyafiguraként.

Mindez egyértelmű üzenetet hordoz magában: nem véletlen, hogy az emberiség megbukott – nézzük csak meg, milyen parázna módon pazaroljuk energiáinkat bűnös dolgokra. Sokkal jobb lesz nekünk is, ha nem vadászunk hermelinekre, hanem az ő kezükbe adjuk az irányítást. Ők nem lőnek, hanem megvédenek a külvilágtól, és ami még fontosabb: magunktól.

Advertisements