Címkék

, , , ,

Canaletto (Giovanni Antonio Canal): A Szent Márk tér Velencében (1740 k.)

A vedutafestészet a 18. században kezdett egyre népszerűbbé válni, elsősorban Itáliában – innen a név is, veduta = látvány. Tehát ez egy ilyen látképszerűség. De nem tájkép, hanem inkább városkép. Megszületését egy egészen új iparágnak, a turizmusnak köszönheti, még konkrétabban a Grand Tour divattá válásának. Ez a brit nemesek körében egy kötelezően ajánlott pár hónapos, vagy akár pár éves Európa-körút volt, különös hangsúllyal Itáliára (elsősorban Velence, Róma, Firenze és Pisa érintésével) – ízlés szerint nevezhetjük beavatási szertartásnak, kulturálódásnak, tanulásnak vagy sznobizmusnak. Na de nincs utazás szuvenír nélkül, különben az egész út szart sem ér, olyan, mintha ott se lettél volna. Ennek az igénynek a kielégítésére specializálódtak a vedutafestők, akiknek a központja Velence volt, a nem éppen képeslap méretű (akár 2×3 m) festményeikkel. Nem kellett félteni persze az utazókat sem, hogy nem bírják a cuccot, hiszen egy egész sereg kísérő vette körül őket – a multifunkciós vezetőn kívül (aki pl. kimentette őket a bajból, ha részegen balhéztak) sokan saját szakácsot is vittek mindenhova magukkal.

Canaletto elképesztő részletességgel mutatja be a tipikus velencei látképeket, San Marcóval, gondolával, Sóhajok hídjával, satöbbivel. Nem csak az épületeket, hanem a város lakosait is, akik közül mindnek egyénisége van, elevenek, életteliek. Többnyire nem hiányoznak ezekről a festményekről a magából a látványból is elmaradhatatlan turisták, akik ugye egyben a megrendelők is. Az is lehet, hogy direkt belefestette a konkrét megrendelőt, hogy otthon mutogathassa, hogy az ott ő, de erre nincs bizonyítékom. Ha 18. századi Grand Tourista lennék, hülye lennék nem ráfestetni magam, ha már amúgy is egy vagyont fizetek érte. Há’ nem? De.

Azt még megjegyezném, hogy ez is rokokó festmény, mégsem olyan émelygős, mint ahogy azt megszoktuk. A rokokó túlcizelláltságát itt a részletekben való nagyon aprólékos elmélyülésben lehet felfedezni, ami amúgy általában is jellemző a vedutafestményekre.

Tehát a mára már baromira elcsépelt turistás fotóknak, szelfibotoknak az elődjét ismerhetjük meg Canaletto látképeiben, kicsit nagyobb volumenben. Persze ha nincs ennyi pénzünk egy személyre szabott szuvenírfestményre, menekülhetünk a kreativitásba, ami nem ismer határokat. Pl. ki mondta, hogy a pisai ferde tornyot csak támasztani lehet?

Advertisements