Címkék

, , , , ,

Cezanne_konyhaasztal

Paul Cézanne: Konyhaasztal (1888-90)

Az asztalt mintha valami részeg asztalos kalapálta volna össze, hogyhogy nem gurulnak le az almák, különben is, milyen satnya almák már ezek, a körték meg bazinagyok, a kancsók össze-vissza állnak, perspektívából egyes, na jól van, kisfiam, ceruzás egyes, visszaülhetsz a helyedre, jövő hétre kijavítod.

Körülbelül így is állhattak tanárai Cézanne-hoz, csakhogy ezt a képét ötvenévesen festette, és arra is csak kevesen gondoltak ekkor, hogy művészete meg fogja változtatni az elkövetkező korok művészetszemléletét. Amit poszt-impresszionista művészetnek neveznek, az vele kezdődött, sőt, inkább ő maga a poszt-impresszionizmus, mert utána már nem voltak olyan egyértelmű stíluskorszakok. Viszont az közös volt szinte az összes XX. század eleji irányzatban, hogy belőle indultak ki – úgymint az expresszionisták vagy a kubisták, sőt, Picasso egyenesen „mindannyiunk atyjá”-nak nevezte. Cézanne egyik alapvetése volt, hogy „a természetet a henger, a gömb és a gúla formáiból kell alakítani” – ezt például a kubisták egy az egyben átvették később. Jó, de ez mitől olyan forradalmi? Meg miért jó, hogy ilyen bénák a csendéletei?

Ehhez érdemes visszamenni egy kicsit a csendélet alapjaihoz. Asztal, terítő, gyümölcs, tál. Szép. Unalmas. Már ha ennyi az egész. A műfaj a holland festészetben lett először népszerű, amikor is az egyre szélesebb réteget képző jómódú polgárságnak megnőtt az igénye arra, hogy jómódukat például így fejezzék ki. Ezen felül sokféle szimbolikus utalásra is képes ez a műfaj, sok válfaja is kialakult, de ez messzire vezetne. Hamarosan elterjedt Európa-szerte is, például a barokk Itáliában, ahol egy forradalmi újítást Caravaggiónak sikerült eszközölni a témán.

Caravaggio_gyumolcs

Caravaggio: Gyümölcskosár (1596-97)

Caravaggio gyümölcseiről ugyanis már nem igazán lehet elmondani, hogy olyan kívánatosak lennének, mint a műfaj eredeti célja szerint. Az alma és a körte kissé benyomódott, már rohadásnak indult, a barack leveleit valami féreg ette szét, a fügelevél is beteges, a füge túlérett… tehát valódi. Caravaggio végre pont olyannak festette ezeket a gyümölcsöket, amilyenek voltak – ezt nevezik közhelyesen caravaggiói naturalizmusnak. A következő igazán nagy fordulat a téren Cézanne-nál következett be, aki 300 évvel később eljutott pont az ellenkezőjéig.

Cézanne közismert volt arról, hogy csendéleteinek rendezgetésével legalább annyi időt töltött el, mint magával a festéssel (hoppá, talán ezért is szerepel 2-3 éves intervallum a dátumnál?). Emiatt is volt, hogy a gyümölcsöket meg a virágokat is elkezdte utálni, mert megrohadtak és elfonnyadtak ez idő alatt. Erre kitalálta, hogy viaszmodelleket gyárt, és csak azokat festi meg. Azokat aztán rendezgetheti hónapokig. Ezeket a tárgyakat újra is hasznosította, sokszor visszaköszön ugyanaz a darab több művén is.

Tehát hónapokig fáradozott egy csendélet kompozíciójának megrendezésén – hogy az minél kevésbé legyen természetes. Így már egy kicsit könnyebb elfogadni a „hibáit” – Cézanne festményeit nem szabad úgy néznünk, mint egy képet a valóságról, a valóság leképezéseként, mert úgy valóban hibás lenne. De nincs is erre szükség, hiszen ha valaki pontos képet akart a gyümölcseiről, már készíthetett ekkoriban fényképet is! Egy új korba léptünk, amikor a festmény feladata már valószerűségének bizonygatása helyett épp az, hogy azt bizonygassa, hogy csak egy kép, amit csak a valóságtól elvonatkoztatva lehet értékelni. (Azt hittem, ez a saját felfedezésem, aztán McLuhantól majdnem ugyanezt olvastam – kiábrándítóan kiaknázták már a teret minden új elmélet elől…)

A XX. század absztrakcióra épülő irányzatai sokak számára nehezen befogadhatóak, mert nem olyan magától értetődő a valósághoz való viszonyuk, mint korábban. Azonban egyik sem így alakult volna ki, ha Cézanne nem teszi meg az első lépést az absztrakció felé azzal, hogy képeit kiemeli a valóságból. Még tudjuk, hogy mit ábrázol, de addig-meddig csavargatja a képi eszközöket, megdönti a kancsókat, változtatja a gyümölcsök méretét, borítja fel az asztalt, amíg nem válik világossá, hogy ezt kompozícióként kell értelmeznünk, képi egységként, nem pedig asztalként gyümölcskosárral. Mert olyat már mindenki tud festeni.

Reklámok